A megkésett levelem most itt pótlom akkor.

A magam kis szöszölős módján a két fogalom megértéséhez elkezdenék a szavak mélyére ásni.
A női, az jelző itt, tehát elhagyhatható, majd később visszacsapjuk hozzá. A főnévképző ismét csak jelentésmódosulást hoz magával, menjünk mélyebbre: büszke, méltó.
Angolban ezeket neveznénk vonzatos igének, mert büszkének és méltónak csak valamire lehet. Ebben hasonlítanak.

De ha jobban megnézzük a büszkeség önvezérelt: egy belső érzelmi aktust takar. Valaki büszke valamire, amiről azt gondolja, azt elérte, birtokolja, rendelkezik vele, stb. És vegyük észre, hogy sok esetben ez teljesen esetleges is lehet. Hány hülye embert láttunk, aki büszke a nagy eszére. Én is büszke vagyok hatalmas farkamra, aminek az a kulcsa, hogy nem hasonlítgatom máséval. A büszkeséget persze táplálhatja valamilyen külső forrás (például, ha megdícsérnek valakit, vagy az a hangos "óóó, úristen!", ha letolom a gatyám), de abból csak akkor lesz büszkeség, ha az belsővé válik, és nem pereg le rólunk. (Megvan az a nőtípus, akinek hiába mondod, hogy gyönyörű vagy, mert nem hiszi el?) Tehát azt hiszem, ez a lényeg, a büszkeség valamilyen belső normarendszernek történő megfelelés.

Ezzel szemben a méltóvá válás valamilyen külső normarendszernek történő megfelelés (Vö: nokedliszaggatás...). Természetesen az is lehet hibás, téves, vagy akármilyen. Mégis, mivel a forrása külső, valamiféle interszubjektivitást rejt magában, még ha nem is objektivitást. A méltóvá válás azt hiszem éppen ezért hangzik manapság nekünk avitt szónak: relativisztikus korban ékünk, kikoptak már a nagy, külső normarendszerek, mindenki megtalálhatja saját refenerciacsoportját. Csak egy példa: a youtube csatonrák. Ma már senki nem teszi fel a kérdést magának, hogy az a tartalom, amit gyárt, méltó-e arra, hogy a film megőrizze a pillanatot a jótékony elmúlással szemben, képes vagyok olyan tartalom előállítására, amely "méltó" a fennmaradásra és az "öröklétre". Nem, mindenki legyártja a maga szarját, mondván, úgyis megvan a világban a célközönsége. (A szomorú, hogy ez általában be is jön). Azonban, ha a méltóvá válás külső forrásból fakad, az azt vonja magával, hogy valaki képes szándéktalanul és méltóvá válni valamire. De ez így is van: jobb esetben egy művész nem azért teljesít, hogy ezért valamilyen díjat kapjon, hanem ír, játszik, alkot: és ezen tevékenységek minősége méltóvá teszik a díjra. Azt hiszem, nem lőttem akkor mellé. Van úgy, hogy az emebr csak létezik, teszi azt, ami önmaga, és í]y méltóvá válik valakinek a szeretetére. Merthogy ahhoz is méltóvá kell ám válni, sajnos nem jár alanyi jogon...

Építsük vissza a szavakat: Az az érzés, amit akkor érzünk, amikor büszkék vagyunk, az a büszkeség, az az elismerés, ami a külső normarendszernek való megfeleléssel jár, az a méltóság.

Tegyük hozzá: Női. Mindenkinek van arról valamilyen elképzelése, hogy milyen értékeknek kell megvalósulnia egy nőben. Írásos megjelenése: "A Nő". Ha az ember részben vagy egészben megfelel ennek a belső normarendszernek, vagy egy külső elismerés "betalál", akkor meg is érkeztünk a női büszkeséghez. Ha a külső normarendszernek történő megfelelést elismerik, akkor ott a női méltóság.

Viszont itt eszembe jut a "Jó a segged, kő' kóla? Most menstruálsz, vagy beszélgetünk?" típusú elismerések, amik inkább visszatetszést, mint örömöt váltanak ki. Így vegyük észre, hogy nem csak pozitív előírások, hanem negatív tiltások is szerepelnek a normarendszerekben. (Egy igazi nő soha nem... -Dehogynem...-). Na, itt van a fogalmak másik lába, így talán nem esik pofára az érvmenet az első lépésnél.

*Ezért nem kéne blogot írni, amikor csigaházazok.*